Amennyiben üzenetet kíván nekem küldeni, kattintson a @ gombra.
Bizalom és félelem. Hit és kétség, bizakodás és kilátástalanság. Ijesztően közel vannak bennem. Ki vagyok? Az, aki bizakodik, vagy aki fél? Vagy mindkettő? Ha így van, mi az, ami ezeket az ellentétes erőket összetartja? Az élet mindig ellentétekben mutatkozik meg. És mégis egy. Egység, ami csak így, az ellentétekből állhat össze. Nem az ellentétek leválasztása, hanem a feszültség elviselése az élet. Csak így, belső ellentéteimmel együtt érezhetem magam egynek. A mértéktartó önmegtagadás pozitív emberképből indul ki. Görcsösen kapaszkodunk önmagunkba, a dolgokba, a sikerünkbe, és másokba vetjük bizodalmunkat, maximális biztonságot és támaszt remélve. De ezzel a görcsös ragaszkodással nem győzhető le zsigeri félelmünk, hogy elveszik tőlünk, amink van, és végül magunkra maradunk. A föld nem nyújthat igazi támaszt, hiába próbálunk megkapaszkodni gyökereinkkel. Nem kell görcsösen kapaszkodnunk Istenbe. Ő olyan, akár a tenger, amiben megmártózhatunk, s közben az élet gyönyöre ölel át, s tölt el bennünket. Istenben leszünk termékenyek, és benne tágul ki lelkünk. Feszültségeink benne oldódnak. Életre kelünk. Új erőt érzünk magunkban. Nem vagyok egyedül, nem kell egyedül kapaszkodnom a földbe, Istenbe vagyok ágyazva mélyen, aki a képességeimnek és adottságaimnak teret ad a kibontakozáshoz. Egymagában az, hogy valamit megbánok, még nem bűnbánat. Mert nem teszek mást, csak megpróbálom a személyiségemen esett csorbát kiigazítani. Ez nem megbánás, hanem a magamról kialakított kép javítása. A böjt alkalmat nyújt az átváltozásra. Életünkkel máskor csak akkor szembesülünk, ha nagy megrázkódtatáson megyünk át. De akkor már szinte késő. A tragédia sokszor nem más, mint az utolsó figyelmeztetés. Ha most nem nézel szembe életeddel, nemsokára már nem lesz alkalmad rá. A böjt a lélekleltár ideje. Ha kihasználjuk, számot vetünk és adunk magunknak, ha szükséges, átváltozunk, akkor betegségeket, tragédiákat is elkerülhetünk. A saját határok ismerete egy mértéktelen világban életmentő és megtartó lehet. Először önmagamban kell békét teremtenem ahhoz, hogy körülöttem is béke legyen. Nap mint nap meg kell teremtenem magamban a mély, belső csöndet, és gondját kell viselnem mindaddig, amíg szokásommá nem válik. Ami eleinte lehetetlennek tűnik, gyakorlással egy idő után könnyű lesz. A keskeny út tudatosságot igényel, éber figyelmet. A széles utat járni, a tömegben sodródni, az általa elfogadott mércékhez igazodni azt jelentené számomra, hogy nem a saját életemet élem. Ha ki akarom deríteni, hogy ki vagyok valójában, mi a lelkem titka, akkor az árral szemben kell úsznom, és el kell szenvednem a kínját és keservét a tudatos emberré válásnak. Ahhoz, hogy megváltozzon az életem, először a gondolkodásomat kell megváltoztatnom. A gondolatoknak, a szónak hatalmas ereje van. Ha változtatunk gondolkodásunkon, változik az életünk. Lehetsz kívül, belül, középen, messze vagy távol, jobbra vagy balra, fent vagy lent, de egy biztos, hogy meghatároz a szemszöged. Ahogy távolodsz az Egytől, Istentől, úgy erősödik benned a Gonosz. Egyre gyorsabban hullasz szét, szétszóródsz darabokra. Ha a valósághoz való viszonyodban fejen állsz, akkor a tudásod és a hited is a feje tetején áll. Az ember maga gabalyodik bele a saját hálójába. Az vagyok, akit látok, és nem olyan, mint amilyen vagyok. Megállni, elcsitulni, ez a feltétele annak, hogy a zavaros tisztulni kezdjen, hogy a köd felszálljon, és tisztán felismerhessük a valóságot. Ha az ember a valójának csak egyetlen dimenziójával áll tudatos kapcsolatban, az egyenes úton vezet a csődhöz. Nem szabad szem előtt veszítenem, hogy mindaz, ami elől menekülök és a mi után vágyakozom, bennem van. Az az irány, amely felé a dolgok fejlődnek, csak felfelé mutathat. Csak a gondolatok gondolkodnak helyesen, a nyelv cserbenhagy engem. Az Út kezdetén a vándor, a saját maga és az Isten közötti távolságot, a szeretet erejével csökkentheti. Ha eléred a hegy csúcsát, akkor kezdesz el csak igazán hegyet mászni. Az élet legmélyebb igazsága: Isten bennem van. Ez egyszersmind annyit is jelent, hogy ami után vágyakozom, a szívemben lakozik. Megismerni annyi, mint a másikkal együtt megszületni, vele együtt újra kezdeni. Istent csak azt tudja igazán szeretni, akiben égett már a szerelem. Csak abban gyulladhat lángra az Isten iránt érzett szeretet, aki egyszer már feladta magát, csak a másikra gondolt és másikban élt. A hit úgy köti össze a világot, Keletet és Nyugatot, mint a Boszporusz felett a híd Ázsiát Európával. A teljes csend jobb, mint a csacsogás. Az abszolút valóságnak nincs neve. A valóságot nem lehet szavakba önteni. …dolgozni annyi, mint Isten szolgálatában állni, miközben az ember lemond önmagáról. …aki megleli belső forrását, abból a cselekedet belülről áramlik kifelé. Csak akkor fogom újra örömömet lelni munkámban, az életemben, ha odafigyelek a lelkemre, a belső hangokra. Adnom kell magamnak időt, hogy lélegzetvételhez jusson a lelkem. Munka és imádság. Megtisztít a félelmektől és a vészjósló érzésektől. Így tudok teljes életet élni, így tudok adni másoknak. Az élet szeretet nélkül olyan, mint a virág és gyümölcs nélküli fa. Az öröklét a határtalan élet, a tökéletes, egyetlen, mindent magába ölelő Most. A tiszta lét. Nem könnyű eldönteni, mikor is kezdődik a zarándoklat. Mert kezdődhet a szándék csírájával is. Senkinek nem teljes a hite addig, míg nem kívánja mindenkinek ugyanazt, amit önmagának kíván. A szempillantásnyi Isten-élménnyel létem meghaladta az időt. A benső térben nincs idő, csak tiszta jelen van Az vagyok, aki vagyok, Isten által formálva, az ő szeretetének biztos oltalmában, feltétel nélkül elfogadva általa. Azzá váltam, ami vagyok. Az igazi szeretet nem kér semmit, ez az élet imája, az élet öröme, igenlése. Isten nélkül az idő szétporlad a kezünk között. Az ember az időben él , és az idő az emberben van. De az idő több, mint az ember. …csak az éber ember képes a jelenben élni, múlt és jövő nélkül, most! Nem tudok elbújni a fájdalmaim elől… Elmehetek a világ legtávolabbi pontjára, ott is ugyanúgy fáj, mint otthon. Mi a fájdalom? Az élet maga a fájdalom. Születés, munka, elválás, öregkor, betegség, halál…Hogy keletkezik a fájdalom? A dolgokhoz való ragaszkodással. Sóvárgással, kapzsisággal. Gyűlölet és elvakultság által. A múltba révedünk, és az örök holnapról ábrándozunk. Az idő bilincseit kattintjuk csuklónkra. Fantomokkal hadakozunk. Érzéseinket emlékeink és vágyaink ködképére cseréljük fel. És a pillanat úgy száll el, hogy észre se vesszük. Így válik siralomvölggyé életünk. A múlt és a jövő. Erős láncszemek ezek nyomorúságunk bilincsein. …aki igazán hitt csak egyetlen évig, egyetlen hónapig is, aki tudja hitbeli állapot és hitetlenség között a különbséget, azt többet az emberi szív és lélek dolgaiban nem lehet tévútra vezetni. A legnagyobb tudás: tudni, hogy mit kell tudnunk. Vajon úton lenni az egyetlen módja annak, hogy elviseljem az egyedüllétet? Nekem talán igen. Eggyé válni a választott úttal. Ez lehet az alternatívája a mókuskerék kényszerének. Mindaddig nem lehetsz boldog, amíg nem tanulsz meg a természet módjára a jelenben élni. Mindenütt és sehol se otthon lenni olyan, mint az egyedüllét. Ott kell megtanulnod imádkozni, ahonnan jöttél. Az életben kis bátorságra van szükség, hogy döntéseket hozhassunk. Mivel azonban a gyors elhatározások nem feltétlen a legjobbak, egy kis bizonytalanság jótékony hatással lehet döntéseinkre. Rajta keresztül időhöz jutunk, amire szükségünk van, hogy a helyzetet jól ítéljük meg. Az ember változik. Az viszont baj, ha a változó emberben nincs meg az állandó, kemény mag. A lélek. A többi nem számít. Tévedhetünk, hibázhatunk, vétkezhetünk. Ha működik, ha él bennünk a lélek. A csend a régi élet, a bűnös létezés nyomát megsemmisítette, elégette, felemésztette, elmosta. Sarjadhat az új, tiszta, ártalmatlan élet. Ez a tiszta lap. Ezzel lehet kezdeni. A csend a lélek nyelve.
Amikor elszenderedem, Szent Teréz hangját hallom: A lélek nem azáltal halad előre, hogy sokat gondolkozik, hanem azáltal, hogy nagyon szeret. Ha pedig azt kérdezitek tőlem, miképpen lehet megszerezni ezt a szeretetet, azt felelem, hogy a léleknek el kell tökélnie, hogy dolgozni és szenvedni fog ismét, s meg kell ezt tennie, valahányszor alkalma nyílik rá A vallás, a szeretet családon, nemzeten felül áll. A Camino is. Az út mindenkié. Most tudatosodott bennem, hogy egy ideje odafigyelek a környezetemre. A tájra, a fákra, a virágokra, a kis hegyi falvakra és lakóikra. Nem önmagam sajnálatával telik az idő, a környezetem felé fordulok. A szeretet érzése pillanattá zsugorítja az időt. Aki megnyílik az üdvösség előtt, amit Isten kínál neki, az felfedezi a tőle kapott ajándék nagyságát. A szenvedés nélkül nincs boldogság. Boldogság nélkül nincs szeretet. Szeretet nélkül nincs hit. Hit nélkül pedig nincs cél. Maga a hit az út, ami célba juttat” – mondta egy bencés atya, akivel együtt tettünk meg néhány kilométert. A hallgatás olyan, mint egy vékony üvegfalú fogadalom. A legkisebb megrázkódtatás is széttörheti. Az a csoda, aminek van értelme, nem az, ami értelmetlen. A kereszt titka, a szereteté. A teremtésben nincs baleset, nincs véletlen, csak ajándékok vannak. Fájdalom vagy felismerés formájában. Vagy az ima tapasztalatán keresztül. Aki zarándokúton jár, a belső utat választja. Az út eddig megtanított arra, hogy megismerjem korlátaimat. (…) Már ez is fontos felismerés ahhoz, amikor minden határtalannak tűnik. A lélek messzire, Isten közelségébe vágyakozik. Ennek misztikus útja a zarándoklás. Mert nem az út nehéz. A nehézség maga az út. 
A böjt lemondás, nélkülözés, gyakorlatok, meditáció és kontempláció. Várakozás, felkészülés a feltámadásra, és arra az állapotra, amelyben megbizonyosodhatok évről évre, hogy van a tárgyi, látható és tapintható világon kívül egy másik, amit nem tudok elképzelni, de gyógyító erővel hathat rám, ha önmagamban megtalálom. 
Magamat belülről és kívülről egyaránt szemlélnem kell, és ezt csak úgy tehetem, ha az egyik nézőpontot se tartom fontosabbnak a másiknál. 
Ha kétségbeesés lesz úrrá rajtunk, legtöbbször azért van, mert túl sokat gondolunk a múltra és a jövőre… 
Úgy érzem, megértettem valamit a Camino lényegéből: hitből zarándokolni és a hitért harcolni – gondolom. Nincs jövőm, ha elfelejtettem múltamat.
Higgy! De nehogy magadban!
Rájöttem, hogy a fájdalom jó. Nem úgy, mint egy nemes bor vagy egy fenséges vacsora. A fájdalom ahhoz szükséges, hogy megtapasztaljam önmagam.